Erik H. Erikson elmélete szerint az egyén személyiségfejlődése a születésétől 
a haláláig tartó folyamat. Az élethosszig tartó változás egyik mérföldköve a
pubertás, mely természetes, fejlődési krízissel jár. Ekkorra tehető az identitás 
kialakulása, a jövőre vonatkozó, hosszútávra szóló döntéshozatalok, mint
például a pályaválasztás.

Az egyén ellentmondásos érzések közepette leválik a szüleiről, elszakad a
gyermekkorától, azonban még nem lép át a felnőttkorba, problémamegoldó
képessége éretlen, magatartásában felfedezhetők gyermeki és felnőttes
vonások is. Vitatkozik, lázad és kérdőre von, keresi önmagát. Viselkedésével
és külsejével is különbözni akar a felnőttektől. A szülők és más, korábban
meghatározó szerepet betöltő felnőttek befolyása csökken, helyette valamely
ifjúsági szubkultúra válik meghatározóvá, a kortársak hatása felerősödik.

A fejlődési krízis sikeres megoldása esetén a serdülő képes összhangba hozni
korábban megszerzett információit önmagáról, mely nem mutat nagy
eltéréseket a külvilág róla alkotott képétől, túl van az önmeghatározás
korszakán, a szociális szerepvállalásokon, valamely eszme iránti
elköteleződésen. Az identitás kialakulásának életszakasza ideális esetben a
húszas évek elejére befejeződik.